Wass Albert: Vankujok és bölcs oláhok

Ebben a mai fölfordult világban jól teszi az ember, ha időnként meg-megáll egy percre valahol egy erdő közepén, ahol a természet békés csöndjében Isten közelsége szinte kézzel fogható.
A legalkalmasabb hely, amit ismerek erre a célra, sajnos messzire esik. Ott van a Maros fölső folyása mentén, Ratosnya fölött, ahol az Ilval pláj beleszalad az Andrenyásza gerincébe, s széles legelőtisztást képez, melynek aljában, sziklakő alól a világmindenség legjobb, legtisztább és legszomjatoltóbb forrás vize buzog elő Isten lábnyomából. Valamikor, mikor még fiatal volt bennem is az élet, gyakorta ültem ott a vén bükkfák alatt lelkemet tisztogatva, nyár derekán meg kora ősszel, mikor színesedtek alant az erdők, és szarvasbikák hangjától remegett a csönd.
Rajtam kívül volt olyankor azon a nagy tisztáson valaki más is. Tüszős, bocskoros, hajlott vállú oláh ember, Marzsinyán Péter nevezetű, hatszáz fejős juh gazdája, híres sajtkészítő, kinek szavára három pakurár s négy megtermett kuvasz hallgatott. Ez a Marzsinyán Péter Ratosnya községtől bérelte volt a havasi legelőt odafönt, nyár elejétől tova októberig. Fagy jöttével aztán lehajtotta nyáját a hegyről, s aláköltözött velök a Mezőség egyik eldugott, sárba temetett kicsi falujába, ahol családja meleg szobával várta, s erdei kaszálókról begyűjtött szénával a juhok számára. Még a Telekiek hozták volt át a Marzsinyánokat tova Moldová- ból, mikor Básta dúlásai nyomán nem maradt ember, ki megművelhette volna a földeket, s azóta is ott éltek egyhelyben, oláh emberek, magyarok földjén.
Volt ennek a juhos Marzsinyánnak több fia is, ha jól emlékszem. Ezek közül Jonei, a legidősebb, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanult jogot, mikor ránk szakadt az első világháború. Később tanárkodott több helyen is francia földön, Lyonban, Marseille-ben, de a második világháború után hazatért Kolozsvárra. Azonban nem tudott beilleszkedni az új rendszerbe. Mikor Ceausescu megjelent a Bolyai-Babes egyetemen, és rátámadt a magyar tanárokra, öngyilkosságba kergetve Szabédi Lászlót, Jonei Margineanu otthagyta meggyötört szülőföldjét és visszatért Franciaországba.
Több éve nyugdíjban volt már, amikor megjelent egy rövid kis írása a Transsylvania and the Hungarian - Rumanian Problem című szimpóziumban, amiben öntudatosan és büszkén vlachnak, oláhnak nevezi magát azokkal szemben, akik ma románoknak mondják magukat, és a hajdani római birodalom örököseinek. Három hónappal a könyv megjelenése után dr. Jonei Margineanu nyugalmazott egyetemi tanár nyomtalanul eltűnt. Mindezt azért mondtam csak el, hogy rávilágítsak arra a lelki és szellemi örökségre, amit ez az erdélyi oláh ember apjától kapott, akárcsak a testvérei, akik otthon maradtak apjuk mellett, s apjuk nyomában juhos gazdáknak, amíg a történelem megtűrte az ilyenféle "kapitalistákat". Hogy miképpen illeszkedtek be aztán Ceausescu Nagy-Román Birodalmába, azt csak sejteni lehet, ha apjukról következtetünk örökölt természetükre. Mert öreg Marzsinyán Péternél megrögzöttebb "kapitalistát" még a Wall Street se látott soha.
Gyakorta ültünk ott együtt a tűz mellett, odahengerített fatönkökön, birkaszagú, hűvös estéken, s fakanállal ettük a zsendicét, édes ordát, málékenyeret, s lassú szóval elbeszélgettünk a világ dolgairól. Az öreg oláhnak megvolt mindenről a maga véleménye. Amikor tudtára adtam a világraszóló hírt, hogy Lindbergh átröpülte az óceánt, nehézkesen vállat rándított hozzá, s ennyit mondott csak:
- Mit mind röpköd az is! Üljön veszteg ott, ahova való, s végezze a maga dolgát. Minden baj abból ered, hogy vannak, akiknek bolha van a nadrágjukban, s nem tudnak megmaradni a maguk helyén. Itt vannak ezek a regáliak is. Vannak nekik városaik, falvaik, földjük, mindenük odaát a hegyeken túl. Mégis ide jönnek a mi nyakunkra. Tegyétek ezt, tegyétek azt, mondják nekünk, csináljátok így, csináljátok úgy! Egyebet se tesznek, csak osztogatják a parancsokat, lopják az országot, fölözik le a tetejét min - dennek, amit mi becsületes munkával megszerzünk. "Nagy Románia! - mondják. - Románok vagyunk mind, frátyék", Anyjuk keserűsége! Mi rumunyok vagyunk, de ők csak olyan vankujok, semmire se valók, kik abból ének, hogy egymásra uszítják a népet, oláhot, magyar, mindenkit egymás ellen, hogy ők aztán meghízzanak, azon, amit ellophatnak tőlünk, míg mi egymást nyomorgatjuk. Maradtak volna ott, ahova az Úristen teremtette őket. Az Úristen tudja, mit csinál, kit hova tesz. Ha mindenki ott maradna, ahova való, az emberek nem esnének minduntalan egymás útjába, s békesség lenne mindenütt. Az hát! Repülő masina? Minek az? Gyalogszerrel is eljut az ember a temető széléig, nincs mért sietni!...
Mikor aztán a harmincas évek végén ordítozni kezdték a jelszót Bukarestben, hogy "Románia a románoké!" és magyarokat, zsidókat kezdték kidobálni a menő vonatokból, vén Marzsinyán odafönt a hegyen haragosabb lett, mint a darázs csípte medve.
- Mi bajuk ezeknek? - kérdezte elsötétült ábrázattal ott a forrás fölötti karámnál. Megbolondultak? Te magyar vagy, s én oláh vagyok. Mégis minden nyáron itt ülünk békésen egymás mellett ezen a fatönkön. Hány esztendeje már? Te őz húsát hozod, én sajttal kínállak, s amikor nem kell neked a sajt, akkor is hozol nekem finom pipadohányt. Ajándékba. Semmiért. Mert hát így él az ember egymás mellett. Oláh, magyar, mindenféle. Bármilyen nyelvet beszéljen is odahaza, mind ember! - Megrázta a fejét, és még hozzátette: - Baj lesz ebből, én mondom neked. Nagy baj. Mert Isten békességre teremtette az embert és nem háborúságra. Mindenkinek megadta, hogy hol éljen, s mit dolgozzék. Neked is, nekem is, mindenkinek. Még a vankujoknak is, de azok nem akarnak ám dolgozni, érted? Nem kell nekik a tisztességes munka. El akarnak venni mindent, ami a másé. Amit én aratok, vagy te csépelsz ki, azt mind a maguk csűrjébe akarják hordani. Vankujok ezek, nem oláhok! Utolsó beszélgetésünk volt ez odafönt a hűvös őszi estében, pásztortűz mellett. Következő nyáron már nem élt az öreg Marzsinyán. Agyonlőtték a vankujok, amikor abban a kis mezőségi faluban, ahol élt, vasvillával a kezében állt elébük a falu utcáján, hogy megvédelmezze a magyar papot, akit puska tusájával tereltek maguk előtt a csendőrök. A bölcs oláh megfeledkezett a bölcsességről, és életével fizetett érte. Nem segített ezzel se a magyar papon, se saját magán, még csak a világon sem. Legalábbis úgy látszott akkor.
Valahányszor azonban a távolabbi jövendőn jár az eszem, s figyelem a vitákat, hogy miként és hogyan, emlékezetem mélyéről fölbukkan öreg Marzsinyán Péter görbedt alakja, s hallom újra meg újra a mély, dörmögő hangját, ahogy belemondta annak idején a hűvös tavaszi estébe az ítélet szavalt: "Isten békességre teremtette az embert, s nem háborúságra, s mindenkinek megadta a maga helyét, hogy éljen, s mit végezzen. Az Úristen tudja, mit csinál."
Őszinte szívvel remélem, hogy amikor az igazságtevés napja beköszönt, legyen az tíz év múlva vagy száz év múlva, megtisztítja szép Erdélyországot a vankujoktól, s kiűzi azt, ki nem odavaló. De csakis azt. Békességszerető, Igazságtisztelő magyarok s békességszerető, Igazságszerető Marzsinyán-unokák újjáépítik Erdélyt, azzá, ami volt: a magyar haza közös védőbástyájává.
"Add Uram, hogy kimenjenek ezek, s ne jöjjön be senki!" - imádkozott a román csendőr, román jegyző, román főszolgabíró zsarnoksága idején a székely. "Maradtak volna ezek a regáti vankujok ott, ahova az Úristen teremtette őket! - mondta keserűségében az oláh juhosgazda a Ratosnya fölötti nagy tisztáson. - Az Úristen tudta, mit csinál..."
Tudta bizony. Magos hegyek szépséges koszorújával vette körül a magyar hazát, s úgy odarajzolta határait a földre, hogy mindenki láthatja, aki csak a térképre néz. S a nemzet, mely évszázadokon át békés szívvel nyitott ajtót min - den menekültnek, bármely irányból is érkezett, a nemzet, mely elsőnek hirdette meg a világszabadságot ezen a földön, megérdemli bizony, hogy szabad legyen újra a maga hazájában.
S mert Isten nemcsak büntet, de igazságot is oszt, kétségtelen, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a Közép- Európa egyensúlyához annyira szükséges megoldás: a Kárpát-medence egységének visszaállítása.

Vissza az ,,Olvasnivaló" oldalra.